Viasz

„Mintha egy mély szakadék alja futna a fejünk felett, húzódik a téli égbolt keskeny csíkja, a sötét falként összepréselt, örökzöldekkel sűrűn benőtt erdei út fölött. A délutáni ég lassan folyik el a magasban, színe megváltozik, egyre sápadtabb áradatként ereszkedik alá. Esteledik, mint kagylót a kagylóhéj, az óriási erdőt betakarja az ég. Rettenetes érzés fog el, mintha élve lenne eltemetve az ember. Bár erdőben nevelkedtem, mégis mindannyiszor, ha az erdőn keresztül jövök vissza a falumba, nem tudok elszakadni ettől a nyomasztó érzéstől. Ez a lélegzetelállító érzés régen eltűnt ősöktől öröklődik most már nemzedékről nemzedékre.”

Asszem most épp a melegvíz csodálatos felfedezésének örülök, de rátaláltam a japán Kenzaburo Oe nevű íróra, aki annyira rejtett tehetség és ismeretlen a szakmájában, hogy még csak egy darab irodalmi Nobel-díjat kapott. De az én csalhatatlan ízlésem és irodalom iránti ösztönöm megsúgta, hogy ez a fű alatt írkáló feljövő kis tehetség jó! Sőt, egész ügyes... hja...! Sajnos csak a fenti idézetet találtam tőle magyarul a neten, de biztos van azért több anyaga is! Most éppen kutatom, hogy nincs-e letölthető könyve, mert mifelénk Észak-Afrikában nem bestseller az ilyen... (megint hja...!)